Drága Marci! (24.)

Édesapád mondta egyszer, még nagyon régen, hogy a szerelem hosszú távon csak megnehezíti a dolgokat és bűntudatot ébreszt. Amikor arról kell dönteni, mi a legjobb a szeretett embernek, aki magatehetetlen beteg - magunkat helyezzük előtérbe. Mert az ember önző. De a szerelem nem engedi, hogy azt válasszuk, amitől nekünk könnyebb lesz. Arra kényszerít, hogy a másik iránt érzett szeretet kerekedjen felül, és tovább szenvedjünk döntésünk súlya alatt.

Tudom, hogy lassan el fogsz felejteni. Tudom, hogy már rég elment az a tettre kész, erőtől duzzadó férfi, akibe beleszerettem, és aki mindig fogta a kezem. Tudom, hogy ez már nem te vagy, és a betegség végleg le fog győzni.

Megrémít.

Minden nap távozik belőlem valami, elviszed magaddal.

De nem tudom feladni, és inkább leírom, ne csak az én fejemben maradjon meg mindez.

Még látom felcsillanni a szemed, szád mosolyra húzódik, és érzem a szívemben, hogy felismersz. Te is emlékszel még a tengerparton eltöltött nyarakra, érzed a húsleves illatát, amit vasárnaponként együtt főztünk, hallod Zita lányunk csengő kacaját. Emlékszel még a keserédes pillanatokra, a viták utáni felszabadító kibékülésekre, az együtt megvívott csatákra? Mélyen belül, a magatehetetlen testben még ott pislákol régi éned, és minden pillanatban, mikor felszínre bukkan, szívemet ugyanaz a szeretet járja át, mint hajdanán. Mikor még fiatalok voltunk, és együtt terveztünk meg annyi kertet és parkot, millió új és korszakalkotó ötlettől vezérelve. Sosem felejtem el, mennyit segítettél, milyen őszintén támogattál, mikor senki sem hitt bennem. Még én magam sem.

Hogyan is hagyhatnálak magadra?

Remélem, meghallod és megérted soraimat. Tudom, azt kívántad, amikor eljön a pillanat, és elhagyod önmagad, hagyjalak sorsodra, mert nem akartad, hogy csak teher légy a nyakamon. Drága Marci, hogy lehetnél teher! A szerelem engem erőssé tesz, az emlékek kitartást adnak. Vigyázni akarok rád, most, amikor a legnagyobb szükséged van rá. Úgy, ahogyan te vigyáztál rám, amikor egyedül álltam a világban. Elfogadtad minden hibámat és félelmemet, segítettél tovább lépnem a múlt csalódásain. Hát most én állok melletted, elfogadom, ami nekünk jutott, és segítek, amiben csak tudok.

Ha újra kezdhetném az életem, akkor sem döntenék máshogy. Akkor is téged választanálak, mert melletted mindenem megvolt és megvan ma is, amire csak szükségem lehet. Szeretetet, szenvedélyt és milliónyi emléket adtál nekem. Egy élet is kevés, hogy viszonozzak mindent.

Ezért kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem tudom teljesíteni a kívánságodat. Mégiscsak önző vagyok, mert magam mellett akarlak tudni, amíg látom a szemeden, hogy velem vagy. Mindent megteszek, hogy enyhítsem szenvedésed, de ne kérd, hogy a végső, visszavonhatatlan lépést tegyem meg.

Szívemből remélem, hogy megértesz. Fogom a kezed mindhalálig.

Székesfehérvár, 20xx. október 13.

Örökké szeretlek:

Borcsa