A majdani szerelmemnek... (20)

Kedves majdani szerelmem!

Tudnod kell, már tiéd a lelkem.
S az sem árt, ha megtudod,
Hogy tőlem majd megkaphatod
Mindazt, mire eddig vágytál.
Nem lehetsz hervadt virágszál
Mellettem, Drága Kedvesem!
Mert veled beteljesedem
Magam is a gyönyörteljes
Úton, mi vitáktól szennyes.
Ámde lelki kötelékünk
És vele minden szennyünk
Majd örökké élni fog,
Még akkor is, ha elfutok
Ölelő karjaidból.
Vagy, ha te teszed ezt, akkor,
Abban a szentségtelen percben,
Amikor szétválunk mi ketten.
Mert az az izzó pillanat
Már örökké megmarad,
Mikor ajkaink forrón ölelkeznek,
S utána tüzes táncot lejtenek.
Mert mi akkor eggyé válunk,
És megtaláljuk önmagunk
Egymás tekintetében.
Mit számít már a szemérem?
Hisz ott vagy te már énbennem!
S éppúgy ismersz te engem,
Mint téged én. És a szemedben
Megcsillan a jó kedvem.
Nem él oly szép a féltekén,
Mint napnyugtakor te, meg én.
Megszédít az erotika,
Amivel megtelt a szoba.
Megsimítlak, s te rám nevetsz,
Pilláidról nászt rebegsz.
Ez a mi nászunk holdtöltekor;
E forró estén hűsít a bor,
És mi igent mondunk akkor.
Igent mondunk a lágy csókokra,
A szenvedélyes pillantásokra,
Kezeinkre, mik úgy simítanak,
Mint reggelente a Holdat a Nap.
Némán mondunk mi igeneket,
De nincsen oltár, hova vezetsz.
De hát szükségünk sincsen rá!
Ez annál jóval mélyebb,
Melyet az idő el nem téphet.
Sem az otromba, gúnyos szavak,
Miket gyarló ajkaink mondhatnak
Egy igencsak óvatlan,
Mocskos pillanatban.
Ám én hiszek kettőnkben,
Mint ahogy a legtöbben
Az édes, jó Istenben,
S hiszek még töretlenül,
Naivan, s csendes-könnyűn
Abban, hogy a szerelemben
Oly sokszor mondott ?szeretlekben?
Benne vagyunk: te és én,
Itt, a világ peremén,
Ahol csupán mi sétálunk,
S hol nem fojtogat a sálunk
A magány biztatására.
Ezért írom ezt én ma.
Mert én most úgy hiszem
Ezen ábrándos reggelen,
Hogy mi örökkévalók vagyunk,
Még, ha ránk is tör bánatunk.
Mert álmainkban akkor is
Együtt gyönyörködünk mi
A Nap és a Hold fényes táncában,
Mit nem mondanánk csupán ábrándnak.
Hisz mi vagyunk a koreográfusok,
S most a közönség is: a csillagok.
Hiszen még a fényeket
Is mi tanítjuk be!
Tudom, hogy egyszer találkozunk,
S majd jókat szórakozunk,
Míg megtesszük mindazt, mit leírtam.
Sőt többet is, mit le bírtam
Volna valaha is jegyezni,
Hiszen téged nem lehet leírni!
Addig is, míg el nem jössz,
Lesöpröm ruhámról a szöszt,
S borostyán szemedre gondolva
Élem át mindezt újra meg újra.
Búcsúzom hát gyönyörtől remegve,
Én voltam az: szerelmed, Tünde.


2019. 05. 16.