Kedvesem, Katamamó! (14)

Kissé félénken vallok Neked érzéseimről.

Éljen a világbéke! Éljen a magyar hon! Éljenek az emberek, a gyerekek! Éljenek a verebek, az egerek, a dombok, az egyre meredekebb hegyek, a fellegek, és a csillagos egek!

Látod, nekem csak ennyi volt ide feljutni. És a sok fénylőn vibráló, hunyorgó csillag közül kiválasztottam a nekem legszebb, legragyogóbb csillagot, akit Katamamónak becézek, szeretek.

Kihajtott hát a lelkemből hozzád ez a vallomásom. Csírázott, szárba szökkent, virágzott, és virágpora csak feléd, a Te bibédre száll, csak Neked szól, őszintén. Csak Neked.

Mert érzem, Te több vagy, más vagy mint mások. Ezért loholok szuszogva utánad, ezért esdeklek hozzád, ezért bókolok, simogatlak, ölellek, csókollak, és szeretlek. Mert te vagy Katamamó.

És most próbáld behunyni két szemed, és képzelj el bennünket, mint öreg néne és apója. Ne nevess! Hiszen szépek vagyunk. Két kis töpörödött emberke, ahogy kézen fogva büszkén sétálunk a város utcáin. Néha még szerető puszit is cuppantok mamókám arcára. Azért csak az arcodra, mert a csókos szádat csak úgy érném el, ha kitekerném a nyakamat. Az meg a meszes csigolyáimmal, szűkült ereimmel egyenlő lenne egy fölborulással. Milyen furán néznék ki a járdán elborulva, fölborulva a lábaid előtt. Még azt hihetnék, túl alkoholizáltam magam. Te meg úgy húzol haza, mert én akkor is hozzád tartozom, Te meg hozzám. Mert én szeretlek Téged, Te meg szeretsz engem.

Katamamó!

Gondolataim örökkön idevárnak hozzám. Tudod, az én magányos házamba a közeli virágos rét csendjén kívül ritkán surran be más. Néha kakaskukorékolás, eb csaholás még áthallik a szomszédék felől, de őket felülzenélik a tücskök. Az udvaromban a szomorú fűz is egyedül árválkodik, a meggy vigasztalóan pirosodik, és szivarfák ágaskodnak.

Ezerszer képzelem el, hogy együtt napozunk a kertemben. Mint hű szolga eléd teszem étel, ital kínálatom, és mellettük a tálcán ott bújik meg a szerelmem is. Andalító zene zümmen fülünkbe, fogjuk egymás kezét, és érzelmeink összebújnak.

Szívünk hevesen, nagyokat dobban. Szép Veled, szép együtt.

Katamamóm! Most éjnek idején a lelkem kis vicinális vonata elindul a sötétség leple alatt hozzád, magába rejtve e vallomásomat. A táj már elbújt, kormot hintett magára. Csak néha egy-egy megállónál villan a korom alól néhány apró szikra. Az érzelmeink szikrái.

Ezt a levelet halkan teszem a párnádra, nehogy elűzzem vele szépruhás álmaidat.

Jó éjt kedvesem!

Károlypapó